A postamesterek, postások munkájáról tucatnyi vers szól: Babits Mihálytól kezdve Varró Daniig sokakat megihlettek.
Ahogyan a címként választott, Reményik Sándortól kölcsönzött idézet is mutatja: a postamesterek, postások évszázadokkal ezelőtt is köztiszteletben álló emberek voltak, felelősségteljes munkájukat mindenhol elismerték. Nem csoda, hogy alakjuk több tollforgatót is megihletett, s többen megírták mindennapjaikat, feladataikat, a hozzájuk kapcsolódó anekdotákat.
Elsősorban kézbesítőkről szólnak ismert és kevésbé ismert költőink versei, de akad közöttük olyan is, akit az állhatatos falusi postaló története ihletett meg. Arany János levelészének köszöntése mellett olvasható itt Babits Mihály opusa, amelyben a posta szó átvitt értelemben használatos, mégis a címadó sor éppen erre utal: Csak posta voltál.
Más műfajban is megjelenik gyakori helyszínként a postaépület vagy a postahivatal, egy a legfrissebbek közül Tóth Krisztina novellája, amely szintén ezt választotta helyszínéül.
Most csokorra szedtünk egy párat, amelyek évszázadról évszázadra rajzolják ki a régmúlt idők és napjaink postakultúráját, postás alakjait.
Székely Dezső: A kis postás
-Mi leszel, ha nagy leszel?
-Mondtam már, hogy postás.
A táska se nehezebb,
mint a tollbamondás.
Minden reggel tömött lesz
vállamon a táska,
sok szép lapot, levelet
viszek minden házba.
Örülnek az emberek,
s köszönik majd szépen.
Jókívánság, örömhír
lesz minden levélben.
Külterületi lovas kézbesítes Kecskeméten,1973. Fotó: Postamúzeum
Varró Dániel: Miért üres a postaláda mostanába’?
Nem tudom, hogy mostanába’
Miért üres a postaláda.
Megy az ember oskolába,
Belekukkant, belenéz:
Se képeslap, se levél.
—
Postás bácsi, mondja, drága,
Hol csatangol mostanába?
—
Új ficsúrok, asszonykák
Nekem, kérem, azt mondták,
Mostanában más a módi,
Nem divat már futni-lótni.
—
Én hallgattam az intelmekre,
Felköltöztem az Internetre.
—
Untam is már lótni-futni,
Meg hát aztán, tetszik tudni,
Délutánra általában
Átkozottul fájt a lábam.
—
Mer’ azelőtt minden háznál
Személyesen kint termettem –
Mostanában moccanom se köll, hogy
Itt lakok az internetben.
—
Azóta a levelek
Nem hevernek kupacban,
Levél helyett üzenet,
Bélyeg helyett kukac van.
—
Lábom nem fáj, még ha fáj is,
Létezésem virtuális.
—
A nevem is más lett, rám a
Régi név már nem illett,
Nem hívnak már Gálnak, Pálnak,
Hanem hívnak Emilnek.
—
Emil bácsi, tiszteletem,
Jött-e ma is tíz levelem?
Jött, Varró úr, izengettek
Nem is tizen, tizenketten.
—
Írt a Babaarcú Démon
(Egy szívnek, mi olvadékony,
Sokat jelent ez a pár szó),
Írt a Büdös Pizsamázó,
Írt a Bús, Piros Vödör
(Kit szomjú fájdalom gyötör),
Írt a híres Paca cár,
Írt a Nagy Zsiráfmadár,
—
Írt a kék szemü, daliás Luk gróf
(Mind két füle mazsolás kuglóf),
Írt Szösz néne (igen, ez ő),
Írt a Devizalevelező
Írt a Csálé és az Egyenes
(Egyik email, másik sms),
Elefánt úr s a többi állat,
Egyet én írtam magának,
Mert múltkor a címzés, kérem,
Rossz volt tízből nyolc levélen,
Elgépelte, tiszta rosszak,
Azt a nyolcat visszahoztam.
Reményik Sándor: A postás
A levelet átnyujtja, s elköszön.
S ahogy búcsúzik, mintha mondaná:
Ami benne van, ahhoz nincs közöm.
Megy, hogy a nyári port, s a tél havát
Lerázhassa a szomszéd küszöbön.
Ahogy búcsúzik, mintha mondaná,
Nem érdekelhet egyéb engemet,
Mint utca, házszám, ajtó, emelet.
Csak kívülről látom a levelet.
Kezén világok iramlanak át.
Szerelmek égnek, és melódiák
Örvénylenek ezer pecsét alatt.
Neki pecsétet törni nem szabad.
A titkok végtelenjén átmegyen
Húnyt szemmel, házról-házra, csendesen.
Mosolyt fakaszt – és nincs érdeme benne.
Könnyet fakaszt – és nincsen vétke benne.
Vihart támaszt – és nem ő támasztotta.
Kegyelmet oszt – és nem ő osztogatta.
Olyan világtól idegennek tetszik,
És mégis olyan emberinek tetszik
E kéz, mely nem tudja, hogy mit cselekszik.
Baranyi Ferenc: A hírhozókhoz
Ki jégesőben, hóban, éjsötétben
ácsol hidat „lélektől lélekig”,
kinek az arcát szinte meg se nézem,
de száz közül is kihallom lépteit,
ki folyton fárad mások érdekében,
még akkor is, ha észre sem veszik –
övé legyen e néhány kurta strófa,
a postásé, ki hírek hordozója.
Mert hírre vár mindenki a világon,
hiszen a hír világokat fon át,
kifoghatunk a kozmikus magányos,
ha hallatunk magunkról legalább,
adjunk életjelet mindig, mindenáron:
tudjunk egymásról – így leszünk család!
Higgyétek el: nem didergünk a földön,
csak a postás naponta ránk köszönjön!
Ha olykor-olykor távoli barátunk
üzen a zengő huzalon át,
ha megjön a levél, amire vártunk,
s szobánkba hozza vén szülénk szavát,
ha táviratban minden jót kívánunk
annak, ki nékünk minden jót kíván –
hazák határait lépi át házak
különbékéje s békességet áraszt.
Ki folyton fárad mások érdekében,
még akkor is, ha észre sem veszik,
kinek az arcát szinte meg se nézem,
de száz közül is kihallom lépteit,
ki jégesőben, hóban, éjsötétben
ácsol hidat „lélektől lélekig” –
övé e vers, mit borítékba téve
elküldök minden postás lakcímére.
Forrás: Dél-alföldi Postatörténeti Alapítvány, Bécsi Posta, epa.oszk.hu, Kalandvágyó utazó blog
További postás irodalom:
