Időnként szükség van extrém kommunikációs módszerekre is: voltak, akik hőlégballonnal üzentek az ostromlott városból.
Már számos postai küldeményszállításról beszámoltunk itt a blogon, legyen szó akár különböző állati levél vagy csomaghordókról, szános, biciklis, autós vagy légipostásról. A kommunikáció egészen rendhagyó módjára kényszerültek a párizsiak is a francia-porosz háború idején 1870-1871-ben, amikor az ostromlott városból csak hőlégballonnal tudtak üzeneteket kijuttatni. Azonban irányítani nem igazán tudták a szerkezetet, így az hol a tengeren, hol ellenséges területen kötött ki. Sőt, előfordult, hogy Norvégiáig is eljutottak a küldemények.
Egy másik módszernél egy öblös cink tartóeszközt használtak, aminek az oldalát fémuszonyok szabdalták. A szándék az volt, hogy ezzel az eszközzel akár 500-600 levelet is kijuttathatnak a városból úgy, hogy leúsztatják a folyón, majd a túlparton egy hálóval kifogják. Azonban csak egy ilyen „fémbuborék” ért célba, így hamar feladták a próbálkozást. Volt olyan buborék, amelyiket csak 1982-ben találtak meg. Az ostrom alatt aztán mégis a galambok bizonyultak a legmegbízhatóbb postásnak.
A Brit-szigetvilág isten háta mögötti kis szigetein, ahol néha csak pár ember lakott, és szinte semmilyen módja nem volt bizonyos időszakokban a kommunikációnak: valamilyen új módszert kellett bevetni – a 30-as években a rakétára voksoltak. A tesztek azonban nem bizonyultak eredményesnek, mivel a rakéták felrobbantak vagy nem értek célba, így a posta végül nem használta az eszközt.
A rakétával nemcsak a britek, hanem a második világháború után az amerikaiak is megpróbálkoztak, de ez sem futott be túlzottan nagy karriert. Tengeralattjáróról lőtték ki a Regulus rakétát, amely 300 ünnepi levelet szállított. A rakéta 22 percig repült, rendben földet is ért, azonban ezután is szükség volt szortírozásra és a küldemény házhoz szállítására. Bár a kísérlet sikerült és szép jövőt jósoltak neki, az amerikai posta többé nem használta a módszert.
A levegő helyett a föld alatti postázás is érdekes lehetőségnek ígérkezett a 20. század fordulója környékén. Az amerikai nagyvárosokban pneumatikus „töltényekkel” szállították a leveleket föld alatti járatokban. Több mint 50 kilométeres sebességgel száguldott a csőposta a 43 kilométernyi alagutakban. Azonban a teherszállítás és a terjeszkedő nagyvárosok végül a túlléptek a rendszeren, amely azóta is az utcák alatt húzódik.
Ilyen pneumatikus csöveket már korábban Angliában is használtak. Néha nemcsak postai szállítmányok, hanem emberek is utaztak rajta, titokban egy kis extrém izgalmat, adrenalint csempészve az életükbe. Ez a módszer is csak 1874-ig működött.
